Azzal, hogy valakinek hazudsz, elveszed tőle a lehetőséget, hogy döntsön az életéről.

Jó sok idő eltelt azóta, amióta utoljára írtam ide, amiért elnézést is kérek. Ismét. Nem tudom, miért nem érzek magamban hajlandóságot ehhez a bloghoz. Talán a karantén teszi, talán csak nem vagyok elég kitartó, nem tudom. Mindenesetre az tény, hogy az Elmejáték óta ez az első olyan könyv, ami teljesen megrengette a világomat, és azóta nem hagy nyugodni, hogy múlt éjjel kiolvastam.

Idén talán ez az első, aminek nem tudtam nemet mondani, és valamikor hajnali fél négykor olvastam el az utolsó sorokat. Egészen addig legalább háromszor jutott eszembe az, hogy talán, esetleg nem ártana, ha eltenném magam más... aznapra, de mindig azt mondtam, hogy csak még egy jelenet, csak még egy jelenet... Ebből aztán az lett, hogy egy éjszaka alatt kiolvastam az egészet, és nem tudom, ez jó, mert annyira beszippantott és magával ragadott, vagy rossz, mert így olyan hamar véget ért.

Márciusra kaptam meg ezt a könyvet @rebeka202-től a Választok neked a várólistádról kihíváson, és bánom, hogy annyit tettem-vettem, és nem mertem nekikezdeni hamarabb.

Kittit már évek óta követem, hatalmas példakép számomra, mint újságíró, és imádom a családjáról szóló bejegyzéseit is. Már nagyon régóta a terveim között szerepelt az, hogy olvasok tőle, de a pontos okát nem tudom megmondani annak, miért nem tettem meg ezt korábban. A stílusa, a könnyedsége, a komolysága mosolyog vissza rám a soraiból, és bár nem tudtam azonosulni Annabellával az első fejezetekben, mégis tökéletesen bele tudtam élni magam abba a helyzetbe. Tudom, ez az év egyik legnagyobb ellentmondása, de nem tudom másképp megfogalmazni azt, amit a könyv első felében éltem át. Egy bizonyos pontig nem is Annabellaként voltam jelen a fejemben levetített kisfilmben, hanem saját magamként, és ilyet még sosem éreztem, pedig nem ez az első könyv, amit elolvastam.

A poliamoria a mai társadalomban (legalábbis itthon, Romániában, és szerintem Magyarországon is) olyan, mint az LMBTQ emberekről azt bizonygatni, hogy normálisak. Veszett fejsze nyele. A berögzült, régebbiesen gondolkodó emberek nemhogy felháborodnának ennek hallatán, hanem egyenesen infarktust is kapnának. Pedig nem rossz ez, sőt. A végére tökéletesen egyetértettem Annabellával azzal kapcsolatban, hogy minthogy hazugságban éljen az ember, éljen inkább így, és mindenki boldog. Valamilyen szinten persze. Ilyen helyzetben nyílt lapokkal játszanak az emberek, és nincs az, hogy valaki a párja háta mögött tesz meg dolgokat. Persze a negatívumok sem elhanyagolhatóak, és ezt a könyv is szépen kiemeli, aminek külön örülök, mert sokkal rosszabb lett volna, ha Kitti cukormázba bújtatja ezt az életmódot. Mert ez minden, csak nem rózsaszín vattacukorbomba.

Annabella kezdeti dilemmájával nehezen tudtam azonosulni, abszolút nem egyezett a véleményünk, és emiatt komolyan azt fontolgattam, hogy abbahagyom. Én viszont nem hagyok abba könyveket, csak elnapolom őket, ezért úgy negyven oldal után azt mondtam, majd máskor. Aztán következett az este, tea mellett, gondoltam, csak belelapozok, aztán csak lapoztam, lapoztam, tea után következett az ágy, és tovább lapoztam, lapoztam, hirtelen elfogytak a lapok, és hajnali fél négy volt. FÉL NÉGY. Nem is tudom, mi okozott nagyobb sokkot: az, hogy befejeztem a könyvet, vagy hogy megint túl sokáig maradtam fent egy regény miatt.

Számomra ez a szerelmi háromszög nem is igazán volt kellemetlen, és ilyet is csak ritkán mondok. Olivér eleinte ugyan birizgálta a fantáziámat, de már az első szemvillanás után tudtam, hogy Szaki az igazi. És ő is lett. Imádtam azt a férfit, annyira emberi volt, annyira átjött az a szarkasztikus humora, amin Annabella csak húzta az orrát, hogy az valami felfoghatatlan. Tökéletes példája annak, hogy a pletyka tulajdonképpen tényleg csak pletyka, és teljesen más ember, mint amilyennek mondják. Már az első szemvillanás után éreztem, hogy nem kell tőle félni. SPOILER!!! Ugyan azt a jelenetet, amikor Annabella azt hitte, tőle jött az az aranyos madár, teljesen másképp képzeltem el, a későbbiekben kárpótolva lettem. Százszorosan is.

Teljes mértékben nem teljesedett ki az életmód a szemem előtt, hiszen végső soron Annabella nem vált poliamorrá, de nem is baj ez. Az ő története így vált egésszé, és meg kellett tapasztalnia ezt az életmódot is. SPOILER!!!

Szaki mellett maga a folyamat nyerte még el a tetszésemet, amin Annabella végigment a történet folyamán. Pont annyira kételkedett és félt, mint a való életben egy olyan nő, akinek válságba kerül az élete, és olyan döntések előtt áll, amelyek teljesen megváltoztatják az életét. Pont annyira volt befogadó és barátságos, naiv és korrekt gondolkodású. Pont annyira volt emberi. És hihetetlen érzés volt ezt a könyvet ezzel a gondolattal olvasni. Lehet, azért, mert magyar szereplős, magyar helyszínes, de úgy gondolom... nem, úgy érzem, hogy Kitti olyan szereplőket álmodott meg, akik tökéletes emberek lennének. Tökéletlen tökéletesek, és ez így van jól. Nem tudom, mikor éreztem ezt így utoljára egy könyvnél, nem tudom, fogom-e máskor is, de azt biztosra kijelenthetem, hogy ez a könyv felkerült a leg-leg-leg listámra, és sosem fog onnan lemászni. Még akkor sem, ha megtámadják a pozícióért.