Itt érheted el: MOLY.HU

Azt már nem tudom pontosan, hol találtam rá a Molyra, de abban egészen biztos vagyok, hogy életem egyik legfontosabb döntései közé sorolom az oldalra való regisztrálást.

A Moly ugyanazt nyújtja, mint a Goodreads, csak magyarul: megkönnyíti egy könyvmoly életét bizonyos szempontokból, másfelől viszont egy végeláthatatlan várólistát hoz létre, ami miatt az ember úgy érzi, nem olvas eleget. Mint minden alkalmazásnak, ennek is megvannak a saját kis lehetőségei, előnyei és hátrányai

Ha valamivel azonosítani szeretném, akkor azt mondanám, pontosan olyan, mint a Facebook, csak a nevek különböznek. Párhuzamba téve a kettőt, a Moly funkciói a következők:

Adatlap - Saját profil

Itt is van profilkép, az alapadatok tartalma nagyjából megfelel azzal, amit a Névjegyben is láthatunk. A hosszú lista oldalt a Tevékenységnapló, itt kategorizálva megtekinthető az összes tevékenység, legyen szó könyvolvasásról, saját könyvekről, kívánság- és várólistáról, kiírt idézetekről, értékelésekről, és hasonlókról.  A két sor kerek képecskéket plecsninek hívják, amiket a teljesített kihívásokért lehet kapni, de bizonyos okokból a Moly is megajándékoz néhánnyal (regisztrálási évforduló, meghatározott számú elolvasott könyv és oldalszám alapján, stb).

Mi is az a karc? A karc tulajdonképpen a facebookos bejegyzéseknek felel meg, amiket többnyire zónákba posztolhatunk. De nem csak. A zóna a csoportok ikertestvére. Különböző kreatív zónára lehet bukkanni, ha nagyon figyelmesen böngésszük a listát, például a három, hat, illetve kilenc szóban, ahova kötelező módon a megadott szószámban lehet kiírni a gondolatokat. Ez lehet agymenés, vagy valamilyen mélyről jövő, pozitív töltettel bíró megjegyzés is, ami megmosolyogtathatja a többieket. Vannak segítségkérős zónák, de különböző szerzőknek és könyvsorozatoknak is megvan a sajátja, emellett úgynevezett molyklubbok alakultak, mint pl. a Kolozsvári molyok, Debreceni molyok, stb. Személy szerint imádom ezeket a kis csoportokat, és ha nem is mindegyikben, de nagyon sokszor értelmes, elgondolkodtató karcokba futok bele, amik nem zsibbasztják úgy le az agyat, mint a legtöbb facebookos bejegyzés. Vannak amatőr írós zónák is, ahol csodás versekre és prózákra lehet bukkanni, sok kedvencre találtam azóta, amióta itt keresem az olvasnivalóimat.

Nem tudom, ki emlékszik rá, de Facebookon volt olyan kattintásvadász cikk, hogy bizonyos megosztások után láthatjuk, ki nézte meg a profilunkat. Nos, a Moly erre képes. Persze csak akkor, ha Pro tag vagy, ami ugyan nem kötelező, de nagyszerű előnyökben részesít. Erre a linkre kattintva tudhatsz meg többet erről a lehetőségről: ITT

Egy könyv adatlapja szerintem tökéletesen megfelel egy akármilyen rajongói oldal Névjegyével. Ami legelőször megragadja a tekintetet, az a borítókép részleg, ahol több kiadás esetén az összes borító megtekinthető, a fülszöveg alatt pedig ott vannak a kiadások is, amiket a kék nyilacskával külön is megnézhetünk. Az Enciklopédiában szerepelnek a főbb neveket és helyszíneket, ez alatt pedig a legtöbbet kedvelt véleményeket olvashatjuk. Oldalt ugyanúgy megtalálható a könyv tevékenységnaplója, azaz az összes értékelés, kiírt idézet, karc és kihívás összesítve, kategorizálva.

A Moly egyik legnagyobb lehetősége, hogy jelölhetjük rajta az aktuális olvasmányainkat, amit a könyv adatlapján a Most olvasom gombbal lehet megtenni, vagy a saját profilunkon a neki szánt részbe beírjuk a könyv szerzőjét és címét. A cím mellett egy százalék látható, ami az összesített vélemények alapján született; ebből tulajdonképpen azt lehet leszűrni, hogy a magyar közönségnek mennyire tetszett vagy épp nem tetszett az adott könyv. Persze ez alkalmanként megtévesztő, de a legtöbb esetben minimális eltérésekkel megegyezik az olvasók véleménye. A könyveket címkékre, zsánerekre és témákra lehet bontani, amik nagyban megkönnyítik a dolgunkat, ha meghatározott dolgokkal kapcsolatban kell olvasnunk (pl. ha olyan könyvet keresünk, amikben a főbb szereplők testvéreknek, esetleg ikreknek kell lenniük, akkor a keresőbe írva ezer plusz egy olyan könyvre lelünk, amik ezzel kapcsolatosak).

Ezek a Moly legalapvetőbb lehetőségei, de még számos olyan okosságot tud, amivel megörvendezteti a magyar olvasókat, mint például a polc és lista létrehozása, vagy kihívás készítése és teljesítése. Ez utóbbi miatt szeretem igazán az oldalt. Alapjáraton olyan ember vagyok, aki mindig kihívásokat keres, aki nem csak azért olvas, hogy kikapcsolja az agyát, hanem hogy legyőzze a korlátait is. A kihívásoknak köszönhetően ismerkedtem meg például a mágikus realizmussal, aminek még a létezéséről sem hallottam egészen eddig.

Információszerzésre is tökéletes az oldal, a főoldalon lévő Irodalmi kalendárium például mindig jelzi, melyik író született vagy épp halt meg aznap. Emellett vannak olyan zónák is, amik témára szakosodnak, minimális böngészéssel azonnal rálelünk a felmerülő kérdéseink válaszára.

A legnagyobb hátulütője persze az, hogy amióta aktív molyoló vagyok, olyan hosszú a várólistám, hogy hiába olvasok el évente ötven-hetven könyvet (keveset is mondok ezzel), év végén mindig úgy érzem, még így is keveset olvasok.

A Moly számomra olyan, mint egy könyves határidőnapló: bármit feljegyezhetek, nyugodtan elmondhatom a véleményemet, olvasási célokat tűzhetek ki magam elé, és új zsánerekkel, szerzőkkel ismerkedhetek meg. Bátran merem ajánlani azoknak, akik még nem ismerik, a telefonos applikációt is ugyanilyen könnyű használni, mint a számítógépes verziót.

Azzal, hogy valakinek hazudsz, elveszed tőle a lehetőséget, hogy döntsön az életéről.

Jó sok idő eltelt azóta, amióta utoljára írtam ide, amiért elnézést is kérek. Ismét. Nem tudom, miért nem érzek magamban hajlandóságot ehhez a bloghoz. Talán a karantén teszi, talán csak nem vagyok elég kitartó, nem tudom. Mindenesetre az tény, hogy az Elmejáték óta ez az első olyan könyv, ami teljesen megrengette a világomat, és azóta nem hagy nyugodni, hogy múlt éjjel kiolvastam.

Idén talán ez az első, aminek nem tudtam nemet mondani, és valamikor hajnali fél négykor olvastam el az utolsó sorokat. Egészen addig legalább háromszor jutott eszembe az, hogy talán, esetleg nem ártana, ha eltenném magam más... aznapra, de mindig azt mondtam, hogy csak még egy jelenet, csak még egy jelenet... Ebből aztán az lett, hogy egy éjszaka alatt kiolvastam az egészet, és nem tudom, ez jó, mert annyira beszippantott és magával ragadott, vagy rossz, mert így olyan hamar véget ért.

Márciusra kaptam meg ezt a könyvet @rebeka202-től a Választok neked a várólistádról kihíváson, és bánom, hogy annyit tettem-vettem, és nem mertem nekikezdeni hamarabb.

Kittit már évek óta követem, hatalmas példakép számomra, mint újságíró, és imádom a családjáról szóló bejegyzéseit is. Már nagyon régóta a terveim között szerepelt az, hogy olvasok tőle, de a pontos okát nem tudom megmondani annak, miért nem tettem meg ezt korábban. A stílusa, a könnyedsége, a komolysága mosolyog vissza rám a soraiból, és bár nem tudtam azonosulni Annabellával az első fejezetekben, mégis tökéletesen bele tudtam élni magam abba a helyzetbe. Tudom, ez az év egyik legnagyobb ellentmondása, de nem tudom másképp megfogalmazni azt, amit a könyv első felében éltem át. Egy bizonyos pontig nem is Annabellaként voltam jelen a fejemben levetített kisfilmben, hanem saját magamként, és ilyet még sosem éreztem, pedig nem ez az első könyv, amit elolvastam.

A poliamoria a mai társadalomban (legalábbis itthon, Romániában, és szerintem Magyarországon is) olyan, mint az LMBTQ emberekről azt bizonygatni, hogy normálisak. Veszett fejsze nyele. A berögzült, régebbiesen gondolkodó emberek nemhogy felháborodnának ennek hallatán, hanem egyenesen infarktust is kapnának. Pedig nem rossz ez, sőt. A végére tökéletesen egyetértettem Annabellával azzal kapcsolatban, hogy minthogy hazugságban éljen az ember, éljen inkább így, és mindenki boldog. Valamilyen szinten persze. Ilyen helyzetben nyílt lapokkal játszanak az emberek, és nincs az, hogy valaki a párja háta mögött tesz meg dolgokat. Persze a negatívumok sem elhanyagolhatóak, és ezt a könyv is szépen kiemeli, aminek külön örülök, mert sokkal rosszabb lett volna, ha Kitti cukormázba bújtatja ezt az életmódot. Mert ez minden, csak nem rózsaszín vattacukorbomba.

Annabella kezdeti dilemmájával nehezen tudtam azonosulni, abszolút nem egyezett a véleményünk, és emiatt komolyan azt fontolgattam, hogy abbahagyom. Én viszont nem hagyok abba könyveket, csak elnapolom őket, ezért úgy negyven oldal után azt mondtam, majd máskor. Aztán következett az este, tea mellett, gondoltam, csak belelapozok, aztán csak lapoztam, lapoztam, tea után következett az ágy, és tovább lapoztam, lapoztam, hirtelen elfogytak a lapok, és hajnali fél négy volt. FÉL NÉGY. Nem is tudom, mi okozott nagyobb sokkot: az, hogy befejeztem a könyvet, vagy hogy megint túl sokáig maradtam fent egy regény miatt.

Számomra ez a szerelmi háromszög nem is igazán volt kellemetlen, és ilyet is csak ritkán mondok. Olivér eleinte ugyan birizgálta a fantáziámat, de már az első szemvillanás után tudtam, hogy Szaki az igazi. És ő is lett. Imádtam azt a férfit, annyira emberi volt, annyira átjött az a szarkasztikus humora, amin Annabella csak húzta az orrát, hogy az valami felfoghatatlan. Tökéletes példája annak, hogy a pletyka tulajdonképpen tényleg csak pletyka, és teljesen más ember, mint amilyennek mondják. Már az első szemvillanás után éreztem, hogy nem kell tőle félni. SPOILER!!! Ugyan azt a jelenetet, amikor Annabella azt hitte, tőle jött az az aranyos madár, teljesen másképp képzeltem el, a későbbiekben kárpótolva lettem. Százszorosan is.

Teljes mértékben nem teljesedett ki az életmód a szemem előtt, hiszen végső soron Annabella nem vált poliamorrá, de nem is baj ez. Az ő története így vált egésszé, és meg kellett tapasztalnia ezt az életmódot is. SPOILER!!!

Szaki mellett maga a folyamat nyerte még el a tetszésemet, amin Annabella végigment a történet folyamán. Pont annyira kételkedett és félt, mint a való életben egy olyan nő, akinek válságba kerül az élete, és olyan döntések előtt áll, amelyek teljesen megváltoztatják az életét. Pont annyira volt befogadó és barátságos, naiv és korrekt gondolkodású. Pont annyira volt emberi. És hihetetlen érzés volt ezt a könyvet ezzel a gondolattal olvasni. Lehet, azért, mert magyar szereplős, magyar helyszínes, de úgy gondolom... nem, úgy érzem, hogy Kitti olyan szereplőket álmodott meg, akik tökéletes emberek lennének. Tökéletlen tökéletesek, és ez így van jól. Nem tudom, mikor éreztem ezt így utoljára egy könyvnél, nem tudom, fogom-e máskor is, de azt biztosra kijelenthetem, hogy ez a könyv felkerült a leg-leg-leg listámra, és sosem fog onnan lemászni. Még akkor sem, ha megtámadják a pozícióért.

Kicsit elcsúsztam ennek a bejegyzésnek a posztolásával, hiszen már bőven benne vagyunk a februárban, de sajnos a január utolsó hetei abszolút nem úgy zajlottak, ahogyan eleinte megterveztem.

Nálunk most van a vizsgaidőszak: január utolsó két hete, plusz február első hete. Ez a hét, amiben vagyunk (február 10-16.) vakációnak van titulálva, de sokan még most is vizsgáznak. Utána a pótszesszó következik, amit - nem is én lennék - hevesen ki fogok használni. Ezután persze teljes erőbedobással, kipihenten vágok bele a második félévembe. Bárcsak tudnám, mit jelent ez a szó.

Ebben a hónapban, legalábbis a vizsgaidőszak előtt, úgy érzem, rengeteget olvastam. Kezdem behozni azt a lemaradást, amit az érettségire való stresszelés, aztán meg a nyári munka okozott. 12 könyvet sikerült elolvasnom. Egyik sem volt egy SJM hosszúságú, mégis tartalmas történtekkel lettem gazdagabb.

Mindegyik más miatt nyerte el a tetszésemet; a Kertvárosi pletykában (értékelés ITT) a saját kis falumat juttatta eszembe, ahol azok a piszkos kis titkok tanyáznak, amikről talán jobb nem is beszélni. Ruby könyve könnyed, olvasmányos és szórakoztató volt, abszolút a valóság talaján megmaradva mutatta be a hétköznapi világ mocskos kis valóságát. Az Elmejáték egy nagyon fontos problémára hívta fel a figyelmemet (bővebben ITT), mégpedig az iskolán belüli erőszakra, az egymást piszkáló gyerekek problémájára és az öngyilkosságra. Ez tényleg egy olyan könyv, amit úgy gyereknek, mint szülőnek és pedagógusnak is el kéne olvasnia. E. K. Blair két könyve teljesen magába szippantott. Mocskos, durva, erőszakos, olyan dolgokat ír le, amikbe bele sem merek gondolni, és mégis. I-MÁD-TAM. Talán velem is van baj, az ilyesmit nem lehetne ennyire szeretni, de nekem valahogy mégis sikerült.

Összesen 3966 oldalt sikerült elolvasnom, ami lehet, egyeseknek kevés, másoknak elképesztően sok, de én nagyon örülök, hogy ilyen csodásan kezdtem a 2020-as évemet.

Filmek és sorozatok terén inkább az utóbbin volt nálam a hangsúly. Összesen 146 sorozatrészt sikerült megnéznem (Alvilág és Aranyélet összes rész, Alias 4. és 5. évad, A mi kis falunk 1-2. évad és a Drága örökösök, valamint a Bátrak földje összes része, ami abban a hónapban jelent meg, plusz pár Fullmetal Alchemist részecske). Vizsgaidőszakban, és nagyobb stresszhelyzetben mindig inkább sorozatozni szoktam, ilyenkor olyasmiket válogatok össze, amik nem terhelik le annyira az agyamat, és a fentebb említettek pontosan ilyenek voltak. Elképesztően sokat nevettem rajtuk, máskor megdöbbentem, sok rész abszolút letaglózott.

Januárban volt életem első slam poetrys fellépése is. Elképesztően izgultam. Egy olyan szöveggel álltam a kolozsvári közönség elé, amit egyik részem szégyell, a másik részem viszont büszke magára, amiért mindezt ki merte mondani annyi ember előtt. Azóta úgy érzem, egy kicsit meg is változtam. Másabb ember lettem. Már egy fokkal bátrabb vagyok. Épp ezért nem bánom, hogy ott, akkor ki mertem állni, el mertem, el mertem mondani. Fantasztikus érzés volt, és ezért hálás vagyok a csapatnak, a szervezőknek, és mindenkinek, aki ott volt, s nem dobált meg tojással meg paradicsommal.

Fotó: Gönczy Tamás, NEST

Januárban elkezdtem önkénteskedni is a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Ugyan csak egyszer voltam eddig (utána rögtön következett ez a fránya stresszió), de a közeljövőben ezen szeretnék változtatni. Fantasztikus érzés volt, remek emberek vettek körül, és teljesen magába szippantott a színház világa. A LULU c. előadáson voltam besegíteni, amiről bővebben ITT olvashattok. Emellett a slam poetrys fellépésemmel egy ingyen színház jegyet is kaptam a Kurázsi mama és gyermekeire, amiről ugyancsak ITT olvashattok bővebben.

Úgy érzem, elég vagány, tartalmas hónapot tudhatok a hátam mögött. Remélem, a február, sőt az egész évem ilyen kultúrában, boldogságban gazdag lesz.

Csak az ember törekszik arra, hogy elérje a tökéletességet, mintha ezzel felülemelkedhetne a rendszeren, melynek ő maga is része.

Nagyon sokáig rágódtam ezen a könyvön. Nem azért, mert rossz, nem is azért, mert teljes mértékben levett a lábamról. Inkább elgondolkodtatott. Kegyetlenül elgondolkodtatott.

A történet központjában elsősorban az iskolai lövöldözés, bántalmazás áll, pontosabban a nyomozás, amiben fény derül az ilyen eseményeknek a hátterére. Szerencsére - lekopogom - semmilyen tapasztalatom nincs ilyen téren, azt hiszem, még durvább verekedés sem volt a líceumban, ahova négy évig jártam. Nem tudom, milyen az, amikor valakinek, aki velem egykorú, annyira elborul az agya, hogy kárt tesz másokban és magában is. És azt sem, amikor valaki annyira elkeseredett, hogy ilyen lépésre szánja magát - függetlenül attól, hogy önként teszi ezt, vagy valakinek a befolyása alatt áll. Nem tudom, és, most őszintén, nem is akarom megtudni.

Viszont belegondoltam ebbe az egészbe. Belegondoltam az idáig vezető folyamatba, s abba is, hogy mi mehet végbe ilyenkor mindkét félben. Belegondoltam, és elborzadtam.

Az úgy volt, hogy ősszel úgy éreztem, ez a könyves bloggerség számomra már nem öröm, hanem kényszer. Nem esett jól az olvasmányaimról írni, s most nem gondolok itt feltétlenül a recenziókra. Arról is rossz volt írni, amit amúgy imádtam. Nem jöttek a szavak. Mintha kifogytak volna.

Aztán a tegnap este jegyzetelés közben valahogy a blog.hu felületére tévedtem, s azt vettem észre, hogy létre is hoztam a Zivatarnak egy új platformot. A vicces az volt, hogy ezt reggelre nem bántam meg. Pedig ősz óta egymilliószor az eszembe jutott a blog, az, hogy ilyen hamar feladtam a gyengeségem miatt. De ez idén máshogy lesz. Nem kényszerből fogok írni vagy olvasni, hanem magam miatt. A fejlődésemért, azért, hogy jobban informált legyek. És csak olyan könyvekről írok, amik valamit elindítottak bennem: egy gondolatot, egy érzést, vagy bármit, ami egy kicsit is megváltoztatott.

Idén sok mindent terveztem, így nem csak könyvekről fogtok itt olvasni, hanem a zerowaste törekedéseimre bentlakásos csóri egyetemistaként, megeshet, hogy még ilyen tippek is lesznek azért, hogy könnyebb legyen a koleszos élet, és még sok-sok érdekes dolog megmozgatott eddig és még fog is. A személyes bejegyzések viszont máshol lesznek, az az oldal egyelőre még nem publikus. Idén remélem nemcsak olvasni, hanem írni is fogok. Rengeteget. Mindenfélét. Elsősorban a két jelenlegi történetemet szeretném pontra tenni véglegesen, aztán jöhet a két másik alapötlet, amin már egy ideje rágódom. Érdekes lesz ez az évtized, én azt hiszem. Remélem, velem tartotok majd, úgy itt, mint az írói platformomon.

Drága Elza!